2011. június 4., szombat

Epilógus. Fájdalmas út... a boldogság felé?

Sziasztok. Ez most ténylegesen az utolsó fejezet. Remélem kapok komenteket, nem úgy mint az előzőhöz. Remélem elnyeri tetszéseteket. Kellemes olvasást kívánok nektek. Puszi


               A gondolatnál is gyorsabban akartam szaladni, de mintha zsibbadtság költözött volna tagjaimba. A környezet összemosódott mellettem, ziháltam, pedig nem éreztem fáradságot. A félelem görcsbe rántotta a gyomrom. Féltem, hogy nem érek oda időbe. Féltem, hogy őt is elveszítem. Gombóc nőtt a torkomba, de nem adhattam át magam a fájdalomnak. Sietnem kellet. Nem késlekedhetek.  Nem akarom őt is elveszíteni, nem tudok tovább élni, ha ő már nem lesz. A lelkemnek már csak háromnegyede van meg, és az is csak azért, mert ő begyógyította valamennyire, ha elmegy, elveszek. Többé nem lesz okom talpra állni, és nem is leszek rá képes. Mintha ólomsúlyok lettek volna a lábaimon, bármennyire is gyorsítani akartam, nem tudtam.
                Két hete, miután a csatának vége lett, s bár veszteségekkel, de megnyertük, boldogságomat, Sheila hiánya akadályozta meg.  Hívtuk, nem válaszolt. Akkor reménykedtem, hogy csak egyedül szeretne maradni egy keveset, mert tudom, hogy mennyire utál gyilkolni, még ha ilyen férgeket is. Egész estig vártunk, majd Robinnal elindultunk megkeresni. Rossz elő érzetem volt, és bár próbáltam elnyomni, nem tudtam. A rettegés kezdett erőt venni rajtam. Robin egész a tengerpartig tudta követni az illatát, ott pedig eltűnt. Átúsztunk a túloldalra, de sehol semmi. Ekkor már teljesen biztos voltam benne, hogy hol van. Ugyanígy tűnt el Ayumi is annak idején, és csak akkor találtam meg, mikor már késő volt. Otthon, Kate a fákat, és a földet hívta segítségül, hogy megtalálja a lányát, de mintha nem is létezne.
                Két, nyomasztó, és félelmekkel teli hét után, reggel Kate sikítására szaladtunk ki a lakásból. A földön feküdt, és fetrengett a fájdalomtól. Hangosan sikított és zokogott. A lelkem össze szorult, fájdalma láttán, és minden reményem tova szállt. "Nem! Nem halhatott meg! Megígérte!"
Alaposan megráztam az aprócska nőt, mire kibökte, hogy Sheila valahol Szibériában van, a földön fekszik a saját vérében. Kezemet megfogta és a sajátjával együtt oda nyomta a földhöz. Megmutatta a pontos helyet, hogy keresés nélkül is oda találjak. Figyelmemet próbáltam a helyre terelni, és nem a lányra, féltem, hogy a fájdalmam leszorít. Felpattantam és elindultam. Még hallottam a távolban a helikopter rotorjának a felbőgését. Tudtam, hogy követni fognak. Talán két órája szaladhattam, mikor már csak hideg vett körül és hó. Minden erőmet bele adva rohantam, és csak akkor álltam meg mikor már ott voltam mellette.  Ruhája szét szakadva, mellkasából ömlött a vér, valami fekete méreggel vegyülve, szeméből patakzottak a könnyek.
                - Ne! Ne! Sheila ne! – kiáltottam, felkaptam a hóból,  és az ölembe vettem. Letérdeltem a földre, és gyengéden, óvatosan, mintha porcelánból lenne, végig simítottam az arcán. Istenem de gyönyörű volt. Még így, fájdalomtól eltorzult arccal is szép volt. Mintha szívembe ezer és ezer parázsló nyílvesszőt szúrtak volna, a bensőmet szétcincálta valami és úgy éreztem porrá válok. Felpattantam és futni kezdtem haza felé. Gyorsabb voltam a szélnél is, mert meg kellet mentenem őt. Ő volt az életem, a levegő, a víz, a vér, ami dobogásra késztette a szívemet. Ő volt minden ami körülvett engem, minden amiért érdemes volt létezni. Nem élhetek nélküle, nem doboghat a szívem, ha nincs kiért. ”Ó Sheila! Miért nem hagytad, hogy segítsek, miért kellet egyedül menj? Mihez kezdek nélküled?”
                Körülöttem a havat felváltotta a zöld erdőség és meghallottam a helikopter hangját is. Egy kisebb tisztásra értem, a helikopter pedig landolt. Kate ugrott ki  a gépből és felém tartott. Csend lett hirtelen és Robin meg Paul is rohantak a lányukhoz. Megkönnyebbülve sóhajtottak fel, mikor meghallották a gyenge szívdobogást, szerelmem mellkasa felől.
                - Szeretlek... Daichi – a gyenge hang vissza hozta belém az életet, de az ezt követő csend, szinte elvette az eszemet.
                - Nem! – kiáltottam fel. Kate kikapta a kezemből és a földre fektette. Egyik kezét a földre, a másikat Sheila sebére tette. Felvillant egy hófehér fény és Katen keresztül, mintha energia áramlott volna, kedvesem testébe.
                - Gyerünk, Kicsim! Nem adhatod fel! – hallottam meg Kate könyörgését. Csak most vettem észre, hogy térden állva várom a vissza  térését, és a remény ismét visszatért a lelkembe. „Nem veszíthetem el!” – visszhangzott a fejembe. És akkor meghallottuk. Gyenge volt és mintha kilométerekről hallatszott volna, de dobogott a szíve.
                Kate addig pumpálta bele az energiát míg a fekete méreg teljesen el tűnt, és a seb beforrt. Az ölembe vettem és mindannyian felszálltunk a gépre.
                Három hónap telt el. Sheila teste teljesen felépült, de mintha nem akarna vissza térni hozzánk. Olyan volt mintha aludt volna, csak ez nem volt elég nekem. Vártam, hogy meg csókolhassam, hogy elmerüljek ragyogó kék szemébe, hogy lássam mosolyogni. Mégis semmi nem történt a hosszú idő alatt. Gondolataimból a belépő Kate szakított ki.
                - Semmi változás? – kérdezte szomorúan, nemet intettem – Érdekes. – Oda lépett és megérintette a lánya homlokát és várt. Feszülten vártam, hogy mit akar. Szisszenve kapta el a kezét.
                - Mi az Kate? – kérdeztem, miután másodpercek után is csak állt, és bámulta szerelmem arcát.
                - Daichi! – kiáltott rám – mond neki, hogy szereted! Mond neki, hogy nem halt meg és várod vissza. – Fogta a kezem, erősen szorította és csillogó szemekkel nézett. Bólintottam beleegyezésem jelélül, ő pedig elhagyta a szobámat. Sheila felé fordultam, és megfogtam a kezét. Gyengéden simogattam, majd fölé emelkedtem, és ajkaira nyomtam az enyémet.
                - Szeretlek, kicsim – sóhajtottam. – Szeretlek és nem tudok élni, ha te nem! Gyere vissza hozzám, győzd le a halált, tudom, hogy képes vagy rá! Nem birok ki még egy napot a tekinteted, csókod, ölelésed nélkül. Kérlek nyisd ki a szemed! Könyörgök életem! Szükségem van rád! – Vártam hátha meg mozdul vagy valami más reakciót ad, de semmi. A kezét nem engedtem el, kinéztem az ablakon. Az egyetlen cseresznye fa, ami pont a szobám alatt volt, most kezdte hullatni a szirmait, április vége volt. Reggel kinyitottam az ablakot és most bódítóan ontotta kellemes édes illatát. Bárcsak ő is láthatná, milyen csoda szép, pont mint ő. Enyhe szorítást éreztem a kezemen. Meglepődve fordítottam fejem Sheila felé, és elmerültem a gyönyörűen csillogó szemében. Ajka apró mosolyra húzódott, már nem bírtam tovább. Éhes vadként csaptam le ajkaira, hogy végre, annyi idő után érezhessem puha, édes csókját.

                                                             VÉGE

2011. május 27., péntek

19. Vége

            Sziasztok kedveseim. Itt van a befejező rész. Remélem elnyeri tetszéseteket. Lesz még epilógus, Daichi szemszögéből. Remélem több kommentet kapok egynél vagy a semminél. Kicsit elkeserített, hogy vége van. Fura. Jó olvasást mindenkinek.

          
Miután meguntam a fák tetején ugrándozni, mint valami majom, és az erdő is kezdett fogyatkozni, lehuppantam a földre és ott folytattam az utamat. Úgy éreztem, Kleon húz magához, azt akarja, hogy megtaláljam. Nem igazán láttam értelmét, de be akartam végre fejezni. Ha így, ha úgy.Ha meghalok legalább őt is magammal viszem. Égetett a tudat, hogy a barátaimat, a családomat a legnagyobb szükség idején hagytam magukra, és fogalmuk sincs, merre lehetek. De így volt jó. Az a tudat, hogy Daichi nem tud utánam jönni, megnyugtatott.  Féltem, hogy baja eshet. Mégis bántott a tudat, hogy el sem búcsúztam tőle. Fájt, hasogatott a szívem a hiányától, de reménykedtem, hogy visszajövök. Vissza hozzá, és boldogok leszünk. Most viszont ezt a problémát kell megoldanom. Ez áll az első helyen. Ha majd Kleon-t visszaküldtem a pokolba, akkor jöhet majd a tervezgetés. Nem akartam Daichi-nak szenvedést okozni, és tudtam, hogyha ez a harc rosszul végződik, nem lép hamar túl a veszteségen, amit a halálom okoz neki. Tudtam, mit élt át a múltban, és nem akartam, hogy miattam ismét átélje a veszteség fájdalmát. Gyűlöltem Kleon-t teljes szívemből. Darabokra szedem, apránként ölöm meg, hogy érezze legalább egy tizedét annak a szenvedésnek, amit miatta álltunk ki.
                 A folt a mellkasomon egyre jobban kezdett lüktetni, és húzott előre. Fogalmam sem volt, hol járhatok, emberi jelenlétet sehol nem éreztem, bár nem igazán hittem, hogy az erdő fái közt élne valaki. A hegycsoport, ami előtt lefékeztem, hatalmas sziklatömböket tartott a tetején, megpillantottam a barlang bejáratott és gyorsan felmásztam. Valami hihetetlenül bűzös szag csapta meg az orromat. Nem létezik, hogy ez a démon ilyen büdös! A szagával fog legyőzni engem, mert ezt a szagot nem bírom ki sokáig. Félni kezdtem és elbizonytalanodtam. Féltem, hogyha ide beteszem a lábam, többé nem jövök ki élve.
                 Gondolatmenetemet a telefonom rezgése szakította félbe. Idegesen kaptam ki a kis kütyüt a zsebemből. A kijelzőn anyám neve villogott. Ujjam a zöld gombra tévedt, de meggondoltam magam és mégsem vettem fel. Mérgemben hozzávágtam a telefont a sziklához. Dühöm nem csillapodott. Mi a csudáért kellet pont most hívnia? Mi van, ha valami baj történt? Ha valaki megsérült, és azért hívott?  Most más dolgom van. Nem gondolhatok az otthoniakra. Erősek, biztos, hogy sikerrel jártak. Nem hiszem, hogy bárkinek is baja esett. A szúró érzés a mellkasomban megszűnt, mintha elvágták volna. Gyorsan szaladni kezdtem, be a barlangba. Semmi irányjelző nem volt, hol találom azt a szemetet, bár nyilván nem rakott fel neon lámpákat, hogy ide gyere, itt vagyok, mikor tudja, meg akarom ölni. A szag után szaladtam, oda, ahol a legjobban érződött. Gyomrom felkavarodott, és áldottam magamat, hogy nem ettem semmit ma reggel, különben, tuti kidobtam volna a taccsot.
                 A nyílás tágulni kezdett, a szag is erősödött. Tudtam, hogy jó helyre érkeztem, felismertem a hátborzongató falfestményeket, csak Kleon hiányzott. Elment, de hagyott maga után egy tucatnyi élőholtat. Förtelmes szaguk volt, a rothadó hús összetéveszthetetlen szaga bejárta az egész helyet, olyan borzasztó töménységben, hogy kiszorította az oxigént. Nem totojáztam sokáig. Kihúztam a kardomat tokjából és elindultam feléjük.  Lassan lépkedtem, hogy szemügyre vehessem őket. Nem lehetett megállapítani róluk, ki öreg és ki fiatal. Mindnek rá volt száradva a bőr a csontjaira, szájuk nyitva, szemüregükben sárga kis pont világított, törzsük előre dőlt, karjaikat testük mellet lóbálták. Szánalmasak voltak. Ahogy végignéztem rajtuk, szemem előtt felrémlett, hogy ők is emberek voltak, volt családjuk, szerelmük... életük. Kleon elvette tőlük a lehetőséget, hogy megtapasztalhassák az élet minden oldalát, hogy végig menjenek azon az úton, ami ki lett jelölve számukra. Voltak álmaik és most már csak a végső halál vár rájuk. A gyűlöletem a határaimat súrolta, felemeltem a kardom és nekiiramodtam. Kardom egyszer sem tévesztett célt, az élőholtak után csak a hófehér csontok maradtak, amelyből még a velőt is kiszipolyozta az átkozott. Körülöttem kupacba zuhantak a csontok, úgy heverve ott, mintha már évszázadok óta ott lennének. Furcsa volt, hogy egyetlen hang sem hagyta el ajkukat, csak egy apró sóhaj. Talán megkönnyebbültek, hogy végre vége. Ismét körülnéztem a teremben, de Kleonnak nyoma sem volt. Dühösen rúgtam bele az egyik kupacba, a csontok nekicsapódtak a szikla falnak és porrá hulltak az erőtől. Ingerülten rohantam ki a szabadba, a levegőm is fogytán volt és alig vártam, hogy oxigénhez jussak. A barlang bejárata előtti kis párkányon megálltam és nagyot szippantottam az friss erdő illatból.
                 Körül kutattam tekintettemmel a völgyeken, az erdőkkel borított hegyeken, innen aprócskának látszó házakon. A langyos szellő kellemesen cirógatta bőrömet. A látvány megnyugtatta háborgó lelkem. Le kellett csillapodnom. A lemenő nap fényébe bámultam, eltűnődve azon, mennyire eltelt az idő, pedig nem is tűnt fel. Felnéztem a sötétlő égre és vártam, míg a csillagok fénye rámhullott. Nem tudtam, merre keressem Kleon-t. Bárhova elbújhatott, időbe fog telni míg rátalálok. Leültem a párkányra és lelógattam a lábam a meredek szikláról. Ismét elnéztem a távolba meredő hegycsúcs felé, sötét volt, de szemem így is pontosan oly távol látott, mint napvilágnál. Az éjszaka vadászó állatok előbújtak vackukból, hogy megkezdjék az élelemért és életért folyó küzdelmüket. Egy baglyot követtem szememmel, kecsesen suhant a fák között, a lábam alatt elterülő erdőrengetegben, aztán sebesen, akár a szél, lecsapott. Pár pillanat múlva ismét a magasba emelkedett, csőrében a még ficánkoló egérrel. Bár az én dolgom is ilyen könnyű lenne! Lesből támadni, majd rögtön végezni azzal a patkánnyal, aki az egész világ vesztét okozhatja. Nekem nem volt ilyen szerencsém. Kleon megjelölt engem. Rá kellet döbbennem, hogy a pont a mellkasomon nem véletlenül van ott. Csak akkor találom meg, ha már ő is akarja, és arra kellett következtetnem, hogy terve van velem. Nem fogja most megadni magát, vagy el fogom pusztítani testestől, lelkestől, már ha van neki olyan, vagy én fogok meghalni, és ő véghezviheti a tervét. Én nem tudom őt elzárni, mint Ayumi. Két lehetséges variáció van. Vagy meghalok, vagy ő hal meg.
                 Vártam a jelzését, éjfél is elmúlt és már azon voltam, hogy visszamegyek szeretteimhez, mikor bevillant a kép. Semmit nem tudtam kivenni, csak a vörösen villogó szemeket. A mellkasom szúrni kezdett, legyűrtem valahogy a hirtelen érkezett fájdalmat. Fogaimat összeszorítottam, hogy egyetlen hang se jöjjön ki a torkomon. Miután vége lett, a szúrás enyhült, elindultam ismét.


                Tizenhárom napja voltam úton, de még mindig nem bukkantam a nyomára. Oroszországnak nem volt egyetlen olyan pontja sem, amit nem fésültem volna át. Ha közelébe értem, irányt változtatott, maga után hagyva  áldozatait. Egyetlen percre sem álltam meg azóta, hogy eljöttem a barlangtól. Farmeromnak már csak az egyik szára volt meg, az is össze volt szakadozva. Felsőmet ma reggel dobtam el, miután összeakaszkodtam tíz élőholttal. Ők is egyre fiatalabbak, újak. Bőrük még normális volt, csak a szemüket fedte árnyék. Csak erről tudtam megállapítani, hogy ő uralja a testüket. Furcsa volt, hogy kardom nem tett kárt a testükben, csak a gonoszt ölte ki belőlük. Ájultan hagytam őket az egyik város szélén, remélve, hogy valaki rájuk talál, vagy hamar vissza nyerik tudatukat.
                 Utamat  csak a hideg és a hó kísérte. Szibériában járhattam. Egy erdőn szaladtam át, mikor megtámadott öt vámpír. Gyorsan fékeztem le, tőlük úgy tíz lépésnyire, felkavarva a havat.
                - Mit akartok? – kérdeztem idegesen. Szerettem volna hamar folytatni az utamat.
                - Ó, kicsi lány! Történetesen, téged megölni – vicsorgott az egyik.
                 - Keressetek máshol táplálékot, most nem érek rá meghalni! – gúnyosan vigyorogtam rájuk, remélve, hogy ezen hamar túljutunk. Nem akartam harcolni velük. Szükségem volt az erőmre, és két hete egy falat étel sem járt a számban, egy percet nem aludtam. Ha velük is meg kell küzdenem, Kleon-nal nem lesz esélyem. Elnéztem a fejük mellet és a fákat kezdtem el vizsgálgatni. Ha túljuthatok rajtuk, akkor van esélyem. Tudom, hogy még a vadászoknál is gyorsabb vagyok, őket könnyedén sikerül leráznom. Csak ki kellett kerülnöm őket. Hirtelen támadt az ötletem.
                 - Figyeljetek! Essünk gyorsan túl rajta, mert sietős a dolgom! – mondtam nyugodtan, s mint aki halálosan unatkozik, piszkálgatni kezdtem a körmömet. Reméltem, kellőképpen felbosszantom őket, és lesz esélyem meglógni. Szemem sarkából láttam, amint az egyik megindul felém, majd a többi is követi.
                 - Kleon azt mondta, annyi vért kapunk, amennyit csak akarunk, csak téged tüntessünk el a föld színéről - Felkaptam a fejem ennek hallatán. Ezek nem szórakozni akarnak, nem is a vérem kívánják, hanem bármilyen módszerrel, de ki akarnak nyírni.
                 - Ebbe nekem is van némi beleszólásom – mondtam halkan, majd előhúztam a kardom, mintha őket várnám. Szaladni kezdtek felém. Amint már elértek volna, előre lendültem és a fejük fölött a fára ugrottam. Hallottam, amint a döbbenettől megállnak. Tudtam, csak egy-két másodperc lesz, de ez nekem elég. Hamar előnyre tettem szert, és pár perc múlva nem hallottam a lépteiket. Siettem. Olyan gyorsan szedtem a lábaimat, mint még soha. Tudtam, azzal, hogy kicseleztem a vámpírokat, sok időt nyertem és nem fogják tudni idejében értesíteni Kleon-t. Nem voltak az uralma alatt. Csak egy üzletet kötött velük.
                 Két hétnyi ínség megérte, mert három mérföld után megtaláltam.  Egy sziklahasadéknak tűnő helyen volt, egy trónon. Mellette fura kör alakzat, ami enyhén vörösen világított. Kleon ott ült a trónon, mikor meglátott, felállt. Ha féltem is, most minden érzés megszűnt bennem. Előhúztam tokjából a kardom, ránéztem és reméltem, ez az utolsó alkalom, hogy megteszem.  Pajzsomatészre vétlenül magam köré vontam, reméltem, nem fáradok ki annyira, hogy ne tudjak koncentrálni. Ha fent marad, sikerül megmenekülnöm. Kleon tett felém pár lépést, majd karjait felemelve, megszólalt.
                 - Megérkeztél végre, hercegnőm. Már vártalak. – Piciny, gúnyos mosoly jelent meg szája sarkában.
                - Hidd el, Kleon, most én is örülök a találkozásnak. Biztos lehetsz benne, hogy teljesítem a sors akaratát és bevégzem a feladatot, amit rám bíztak. Ha így, ha úgy... – Kleon szeme megvillant a válaszom hallatán.
                 - Ó, kedveském, egészen más terveim vannak veled. S ha majd lent leszel, ott, ahol lenned kell, véget vetek a világnak. A kedves pároddal fogom kezdeni – nyájasan beszélt, undorodtam a hangjától. Szavai után gyűlöletem ismét felizzott.
                - Átkozott! – kiáltottam.
                 - Gyűlölj, hercegnő, gyűlölj! Ez nekem bók. – Nem vártam meg további ömlengését. Kardomat felemelve nekirontottam. Valahonnan előrántott egy kardot és hárította a csapásaimat. Nem tudtam megsebezni.  A szívére, vagy annak helyére, céloztam mert tudtam csak akkor tűnik el a föld színéről. Folytonos hárításai csak még jobban szították a gyűlöletem.  Nekem feszült a kardjával és taszítani kezdett hátra felé. Bármennyi erőt vettetem be, képtelen voltam megállítani. Éreztem, hogy valami furcsa erő vesz körbe, és abban a pillanatban Kleon egy méterrel odébb ugrott. Lenéztem és észre vettem, hogy abban a vörös körben vagyok. Lábamat csak nehezen tudtam megemelni. Zsibbadás vett erőt a végtagjaimon.
                 - Ott a helyed, hercegnő. Várj meg itt, amíg elpusztítom a világodat. Bár nem hiszem, hogy valahová menni tudnál – A félelem és a gyűlölet megbénított volna, ha már nem lettem volna béna. Ki akartam szabadulni, de nem tudtam, hogyan tehetném. Szóval kellett tartanom, amíg kieszelek valamit.
                 - Mi az Kleon? Nem mersz szemtől szemben megküzdeni velem? – kérdeztem gúnyosan. Ő vissza fordult és odaállt elém.
                 - Nem akarok küzdeni veled. Nem akarlak megölni, hanem magammal viszlek és a társammá teszlek – hangja olyan magabiztosan hangzott, hogy teljesen kétségbe estem. – A fájdalmad, a félelmed, a gyűlöleted, engem erőssé tesz, kedvesem. Majd a társamként, együtt leigázzuk a fentieket és én leszek az úr mindenek felett. Senki nem áll majd az utamba – Akaratlanul is elárulta magát. Rájöttem, hogy leszek képes legyőzni őt.
                A gyűlöletemet, anélkül, hogy kimutattam volna a változást, Daichi emlékével nyomtam el, addig míg szívemben nem maradt más, csak a szeretet. Tiszta volt a lelkem, tiszta volt a testem. A szemem sarkából láttam, hogy a kardom enyhén felizzik, hófehéren. Megijedtem, hogy Kleon észreveszi, de bár számomra jól látható volt, ő nem látta a fényt. Megszorítottam a markolatot és annyi tiszta energiát adtam át a kardnak, amennyit csak tudtam. A penge élét hozzáérintettem a padlóhoz. Rögtön éreztem a változást, a zsibbadás eltűnt. Kleon magabiztosan nézett engem, én megpróbáltam olyan gyűlölködve nézni őt, amennyire csak tudtam. El akartam terelni a figyelmét.
                - Miből gondolod, hogy engedelmeskedni fogok neked? – kérdeztem.
                - Mert nem lesz más választásod – felelte vigyorogva.
                 - Nem mondod! –morogtam. Ahogy elhagyták a szavak a számat, előre lendültem, hogy átdöfjem a mellkasát. Kitérni már nem volt ideje, csak maga elé kapta a kardját, amibe sikeresen beleszaladtam. Jobb felől szúrta át a mellkasom, míg én a szívét. Az éles fájdalom bennrekesztette a levegőt a tüdőmben, de minden erőmet össze szedtem, kihúztam magam a kardból és lecsaptam a fejét. Vérvörös szemében meglepettség költözött, aztán semmivé foszlott.
                Nem éreztem semmi fájdalmat, még tudatomnál voltam, szinte láttam magamat, amint eldőlök a földön. Lelki szemem előtt Daichi tökéletes arca jelent meg, ajkamon éreztem forró csókját, magam körül erős karjait. Jó volt így. Megnyugtató. De elengedett, és meg állíthatatlanul sodródtam a sötétség felé.
                 „Bocsáss meg szerelmem! Bocsásd meg, hogy nem tartottam be az ígéretem! Bocsásd meg a szerelmem!”  A sötétség örvényként szippantott magába, nem hagyva más választást. Éreztem, hogy ez az utolsó tiszta pillanat, míg lelkem a testemben van. Hallottam szerelmem hangját. Sírt, zokogott, kiabált...  de nem tudtam megvigasztalni. Bár lenne még egy lehetőségem! Bárcsak még egyszer láthatnám! Bárcsak elmondhattam volna, hogy szeretem! A reményem, mely tartotta bennem a lelket, messze szált, és már nem tarthatom be az ígéretem. Pedig boldogok lehettünk volna, ha a pajzsom fent marad. Ha észre vettem volna... De elvakított a gyűlölet, amiről azt hittem leküzdöttem. Kleon meghalt, és Daichi  nincs veszélyben. Talán majd boldog lesz... valaki mással. Lelkem összeszorult a fájdalomtól, hogy boldogtalanná teszem, szívem szétszakadt a hiányától. Nem mehetek haza többé. Itt maradok, örök időkre. Vége van... „ Szeretlek... Daichi...”

2011. május 17., kedd

18. Elkezdődött

             Sziasztok! Egy kis segítséggel ugyan, de úgy döntöttem mégsem törlöm a blogot. Ezen a fejezeten kívül még csak egy lesz és max. egy epilógus.  Nos nagyjából ennyi lenne. Komikat kérek és jó olvasást mindenkinek.



               Reggel hangos zsivajra léptem ki a szobámból. Próbáltam rendszerezni a vonásaimat, reméltem, Daichi nem veszi észre milyen érzések dúlnak bennem. Próbáltam tegnap elmagyarázni neki, hogy miért van olyan hatalmas lelkiismeret furdalásom, de ő képtelen volt megérteni. Neki több száz éves gyakorlat formálta a kemény lelkiismeretét, szerinte nem teszünk semmi rosszat, hogy megmentettük más emberek életét, de én képtelen voltam a dolgokat így felfogni. Ők is emberek voltak, talán ha beszéltünk volna velük, ha megértették volna, hogy Kleon a rossz, ha tudtunk volna beszélni velük... Képtelen vagyok a fejemből kiűzni a képeket, mikor az utolsó pillanatukban rám néztek. Vadság és éhség volt a szemükben, de megbújt a többi mögött a félelem és a fájdalom is, ahogy a remény, hogy nem ez az utolsó pillanatuk. Próbáltam aludni egy keveset, mert tudom, hogy fárasztó út áll előttem, de akárhányszor csak lecsuktam a szemem azok a képek jelentek meg előttem ahol, minden érzelem nélkül kioltottam az életüket. Talán majd később túl lépek rajta, talán nem fognak folyton a szemem előtt lebegni minden pillantásnál. Majd, talán hosszú évek múlva. Ha megérem.
                Lassan lépkedtem le a lépcsőn, hogy legyen időm felkészülni lelkileg arra ami lent vár. Ahogy kiléptem a nappaliba, az első akit megláttam, apám volt. Úgy repültem a karjaiba, mintha rakétából lőttek volna ki. Olyan rég nem láttam. Csak most tudatosult bennem mennyire hiányzott. Biztonságot nyújtó, erős karjai közé kapott és megpörgetett.
                - Kicsim! – kiáltott fel  – Az én kislányom. Istenem mennyire hiányoztál. – Szorosan magához húzott, mellkasába fúrtam a fejem és beszippantottam kellemes illatát, az mindig megnyugtatott.
                - Mikor érkeztél? – Fel sem tűnt az érkezése, pedig az illatát könnyen megkülönböztetem a többiétől.
                - Csak egy félórája, picim. Ha nem jöttél volna le, én mentem volna fel hozzád.  – A szemembe nézett majd ismét átölelt.
                Megpillantottam, az ajtón belépő Daichit és rögtön elengedtem az apámat, hogy oda mehessek hozzá.
                - Daichi, mik a fejlemények?    Hallottam kint a beszélgetést de nem tudtam , hogy hányan tudtak eljönni.
                - Gond egy szál se  – válaszolta miközben átkarolta a derekam és kivezetett a házból. Megdöbbentem, több mint ötven vadászt számoltam hirtelen össze, mind olyan fiataloknak tűntek, hogy aggódni kezdtem. De hamar rá kellet jöjjek, hogy nem csak húsz éves vadászok állnak előttem, sőt még azt is megmertem volna kockáztatni, hogy mind az egészen már elhagyták az ötvenet. Daichi mintha megérezte volna aggodalmamat, jobban magához húzott és a fülembe súgott, olyan halkan, hogy csak én hallhattam.
                - Ne aggódj, nem engedtem, hogy a fiatalok is eljöjjenek. Az új generációnak még sok a tanulni valója. Itt csak az idősebbek vannak és a tapasztaltak. Olyanok akik már harcoltak vámpírokkal.  – Tekintetével végig pásztázta a tisztást, és elégedetten hümmögött hozzá. Nem kérdeztem mire gondol, sokkal jobban lefoglaltak a saját problémáim. Kimikot pillantottam meg  közvetlenül előttem, odaintettem neki, ő vissza intett. Gondoltam oda megyek hozzá, de Daichi megindult a vadászok felé én meg úgy döntöttem vissza megyek a házba. Alighogy beléptem, meghallottam, hogy apa megpróbálja meggyőzni anyát, hogy maradjon itt, tudtam hiába győzködi, ha anyát kikötözné az sem tartaná itthon. Felballagtam a szobámba, magamra kaptam farmert, egy kapucnis felsőt, rá a vastag kabátomat, nem mintha megtudnék fázni de ha emberek közelébe megyek akkor ne tűnjek ki, felerősítettem a bőrszíjat a kardhüvellyel együtt a hátamra, hajamat lófarokba kötöttem, s már kész is voltam.
                A nappaliba egy asztalt tettek be, rajta egy kinagyított térképpel. Daichi, Kimiko, Seiji, anyám, apám és Robin, fölötte görnyedtek, a többiek meg kint várták, hogy mikor indulunk.
                - Van valami ötleted, Daichi?    Szakítottam félbe a pusmogásukat.
                - Van    vigyorgott teli szájjal.  – A vámpírok nem maradhattak a lakott területeken, ezért kilencvenkilenc százalék biztos, hogy a környéken elterülő erdőkbe húzódtak meg. Véleményem szerint csoportosan. Paul fog vezetni minket és Robin, mi megérezzük, hogy közelben az ellenség, de ők pontosabb helyet is megtudják határozni. Sheila, te pedig nem mozdulsz mellőlem.    Olyan szigorúan nézett rám, hogy bár kedvem lett volna valamit visszavágni, nem tettem meg, csak bólintottam.
                - Nem gondoljátok, hogy jól jönne a segítségem?  – Anyám csilingelő hangja szinte megfagyasztotta körülöttünk a levegőt. Ledermedtem. Ennek elment az esze? Megzavarodott az elméje a boszorkányságtól vagy mi? Apám összeszorította az állkapcsát, azt hittem menten kitörnek a fogai.  Már nyitotta volna a száját de megelőztem
                - Elment az eszed?!    rivalltam rá - Ember vagy, az Istenért! Sebezhető! Mi a fenét csinálunk ha valami bajod lesz?! Szó sem lehet róla, hogy te oda gyere! – Toppantottam egyet a nyomatékosság kedvéért. Apám csak hápogott, még sosem beszéltem így anyámmal, vagyis senkivel, kivéve a bátyámat, nem csoda, hogy a döbbenettől megkukult.
                - Megtudom magam védeni, kicsim, és azt hiszem ezt te tudod a legjobban, de apádékkal ellentétben, tudod, hogy képes vagyok meglátni a helyet ahol táboroznak, s akkor be keríthetnétek. Hadd menjek én is veletek, segíthetek    úgy rimánkodott mint egy kis gyermek, s tudtam vesztett ügyem van. Apám képtelen volt visszautasítani.
                - Rendben    anyám sikerrel járt. Megint.  - De nem jössz a harc közelébe. Mihelyst annyira közel értünk, hogy tájékozódni tudsz, megmondod a pontos helyet, azzal pedig keresel egy helyet, s ki nem jössz addig míg nem hívlak.  Érthető voltam?  – Apám hangja kemény volt. Túlságosan féltette anyát. Anya bólintott, neki az már bőven elég volt, hogy segíthet valamennyit, s nem kell itthon aggódjon.
                - Ha ezt ilyen szépen kitárgyaltuk, akár indulhatnánk is  – szolt Daichi. Oda jött hozzám és átadta a kardomat. Belecsúsztattam a hüvelyébe és megfogtam a kezét.
                - Induljunk - mondtam s már húztam is kifelé a házból. A többiek jöttek utánunk.
Daichi szolt a vadászoknak, mutatta az irányt s már szaladtunk is.
                A város szélére érve szétszóródtunk, hogy nyomokat keressünk, telefonon tartottuk a kapcsolatot. Daichivel átfésültünk már két falut mikor megszólalt a telefonom. Anyám hívott, gyorsan felvettem. Nem várta meg míg beleszólok, rögtön kérte Daichit. Átnyújtottam neki.
                - Hol? – hallottam a kérdést.  – Máris megyünk. – mondta azzal megragadta a kezemet és húzni kezdett vissza a ház felé.
                - Hova csudába megyünk? – kérdeztem  miután már tíz perce szaladtunk, de nem tudtam hogy merre.
                - Ott vannak a faluba, ahol a többieket kinyírtuk  – morogta - tudták, hogy az lenne az utolsó hely ahol keresnénk őket. Az éjszaka talán mind ott gyűltek össze. Anyád az egyik faluba megérezte a jelenlétüket s a fák segítségével, gyorsan meg is találta a helyet. Sietnünk kell.
Nagyobb sebességre kapcsoltunk, hogy minél hamarabb a többiekkel legyünk. Újabb tízperc múlva már ismerős terepen szaladunk. Hamarosan már láttam is a többieket.
-Itt vannak  – jelentette ki Daichi a nyilvánvalót, a többiek csak bólogattak  – akkor mire várunk még? Induljunk, mielőtt megfordulna a szél és megérzik, hogy itt vagyunk.
                Senkinek nem kellet kétszer mondani, rögtön a falu felé iramodtak. Nem siette előre, nem volt kedvem ismét gyilkolászni de nem igazán volt más választásom. Ahogy az utolsó vadász is el tűnt a szemem elől én is elindultam. A második lépés után sikoltások állítottak meg, megdermedtem. Minden elszántságomat és erőmet bekellet vetnem, hogy tovább tudjak menni. Mostanig lefoglalt a tervezés és a futkosás ide-oda, de most... féltem.
                Össze szorítottam a számat, könnyeimet lenyeltem s a többiek felé szaladtam. Kikaptam a kardot a hüvelyéből, hogy kéznél legyen mikor oda érek, de ekkor a szemem előtt összefolytak a fák. Megálltam, nem tudtam mi történik, a zöld paca be sötétedet, a folt a mellkasomon szúrni kezdett. Szemem előtt, Kleon vérvörös szeme villant fel, mögötte pedig kirajzolódott a barlang fala, ahol fogva tartott. Mikor kitisztult a kép előttem, a kardomat vissza csúsztattam a helyére, felugrottam az egyik fára, majd a magasba szaladni kezdtem arra, amerre a sebhelyem húzott. Egy pillanatra megálltam és vissza néztem. Onnan a fa tetejéről, tökéletes rálátás nyílt a kis falura, ahonnan sűrű füstoszlop szállt fel. Tudtam, hogy bár lehetnek veszteségeink ez a csata a javunkra dőlt el.
                - Isten veled szerelmem – mondtam normál hangerővel. Tudtam, hogy nem hallja meg, de legalább úgy éreztem, hogy elbúcsúztam valamennyire tőle. Valahogy éreztem, hogy most jött el az a pillanat, amikor meg kell küzdjek a démonnal. Talán lesz esélyem, talán még boldog lehetek, talán túl élhetem. Kezemmel hátra nyúltam és végig simítottam a kard hüvelyen.
                - Segíts, Ayumi! – kértem csendesen és elindultam beteljesíteni a sorsomat.

2011. május 1., vasárnap

Blog első dija

    Nagyon szépen köszönöm a díjat Niara Stanfire-nek, nagy megtiszteltetés számomra hisz nem igazán számítottam díjra. Nagyon örülök, hogy gondoltál rám.


           Nos akkor öt dolog rólam. Fogalmam sincs mit írjak :)

         1. Huszonhárom éves vagyok és van egy gyönyörű kisfiam aki a Norbi névre hallgat.
         2. Rettentő unalmas személyiség vagyok és bezárkózott, számomra az olvasás és az irás jelenti a barátokat.
         3. Bár szégyellem, de nem igazán tudok változtatni rajta, utálok öltözködni és a divatot. Egy farmer és póló összeállítás nekem prímán megfelel. ( Ne felejtsük el hozzá tenni, hogy a húgom és az édesanyám minden erejüket beleadva próbálnak változtatni rajta :))
         4. Nagyon elvagyok szakadva a világtól, talán a visszahúzódottságomnak köszönhetően egyetlen barátom sincs. Nagyon ritkán beszélgetek olyanokkal akik nem a család tagjai.
         5. Imádom Vavien Fable könyveit. Néha olvasás közben jön be hozzám valaki és nem igazán értik miért nevetek EGYEDÜL hangosan. :) Tudom... normális vagyok.:) Rettentően el tudok néha merülni a kis fantázia világomba ami szerintem nem normális dolog egy felnőtt nőnél, de változtatni nem akarok rajta. Ez jelenti számomra a menedéket ha néha nagyon nehéz az élet.

Akiknek tovább küldeném:
1. Narmiraen-nek
2. Suominak
3. Nora07-nek
4.Drusillanak
5. Brigi Bogyónak


             Köszönöm, hogy gondoltatok rám!

A díj szabályai:
 1. Köszönd meg a díjat (Link)
 2. Tedd ki a blogodra a díj logóját
 3. Írj magadról öt dolgot
 4.Add tovább öt embernek
 6. Szólj nekik

2011. április 10., vasárnap

Ha érdekel akkor...

             Sziasztok. Látom, hogy jártok és olvastok de nagyon nem örvendek, hogy nem irtok semmit, ezért úgy döntöttem, hogy ha valakit érdekel csak akkor fogom folytatni. Ha nem... hát nem. Nem vagyok egyedül ezzel a problémával és így is kevés az önbizalmam, ti sem sokat segítetek ezen. Ha irtok öt darab kommentet legalább, akkor hozom a frisst. Addig nem. Elég régóta üzemel a blog és csak akkor kaptam kommentet ha kértem. Úgyhogy... várok egy teljes hónapot, ha nem jön addig semmi visszajelzés akkor törlöm a blogot. Nem magamnak írok, hanem nektek. Aki akarja tovább olvasni ír. Puszi

2011. március 24., csütörtök

17. Hirek és felkészülés


Lassan sétáltunk be a házba, reménykedtem anyám nem fog haragudni, elég lesz a lelkiismeretemet nyugtatgassam s elhitessem magammal, hogy egy nagyobb jó érdekében cselekedtem. Daichi kinyitotta az ajtót és előre engedett. Kiléptem a cipőmből és beléptem a nappaliba. Robin a fotelban szétvetett lábbakkal játszott majd ahogy beléptünk kikapcsolta. Nem léptem beljebb a szobába, nem akartam össze koszolni a padlót. Próbáltam lehámozni magamról a blúzom maradványait kevés sikerrel.
                -Sejtettem, hogy forró vérű vagy Daichi, de hogy ennyire? – Gúnyolódott Robin, de láttam az arcán, hogy csak a szobában pattogó feszültséget próbálja oldani.
                -Ne poénkodj Robin, - sziszegtem rá – nem vagyok vicces kedvembe.
                -Azt látom. – forgatta meg a szemeit de a vigyor eltűnt az arcáról. Anya jelent meg a konyha ajtóban. Hosszú világosbarna haját hátul copfba kötötte, hogy ne zavarja főzés közben, mezítláb, egy virágos nyári ruhában, úgy nézett ki mint egy tizenéves kislány. Alacsonyabb volt mint én és még fiatalabbnak is látszott. Az utóbbi három évben az emberek már úgy tudták, hogy két bátyám van és egy húgom. Vicces, hogy anyám fiatalabbnak néz ki mint én, de ez van. Egy törlő kendőt szorongatott a kezébe és leesett állal engem nézett. Kicsit megijedtem, hogy most mi lesz, de ő gyorsan átszelte a szobát, össze vissza forgatott sérüléseket keresve a testemen. Mivel sehol máshol nem talált semmit, így az arcomnak szentelte minden figyelmét ami szépen feldagadt a nőstény ütésétől. Csodálkoztam, hogy nem mond semmit se jót sem rosszat igy Robinra néztem. Csak megvonta a vállát s elkomorodva elfordult.
                -Hogy találtak rátok? Miért nem vagytok figyelmesebbek?! Főleg te lányom, kifinomult érzékekkel rendelkezel, mi van veled, hogy nem veszed észre időben a veszélyt?!- Kiabált anyám, közben kezével hadonászott.- Te nem tudod mit éltem át itthon a mai nap! Jaj kicsim úgy aggódtam!- Sírta el magát s a nyakamba borult. Megszorítottam de egyáltalán nem értettem a hangulat változásait és azt sem honnan veszi, hogy megtámadtak.
                -Anya! – toltam el magamtól, hogy a szemébe nézhessek – nem támadtak meg, hanem egy kis települést rohantak le a vámpírok a hegyek között. Nagy részüket átváltoztatták, nem hagyhattuk, hogy nagyobb baj legyen. – Láttam, hogy lassan eljut aggódó anyai szívéhez a mondandóm és egy kicsit lenyugszik. – De honnan vetted, hogy megtámadtak? – A válaszra nem kellet sokáig várjak mert Robin bekapcsolta a tévét és vissza játszott egy korábbi, talán délelőtti híradót. A mondani valójából egy kukkot nem értettem de a látvány magáért beszélt. Több kisebb térségben, hatalmas mészárlások voltak, a hatóságok semmit sem tudtak tenni, Az eltűnteket keresik, a holtakat meg próbálják mihamarabb eltemetni, hogy elkerüljék az esetleges fertőzéseket.
                -Minden egyes támadás a Kochi környékén levő településeket érinti. –szólalt meg Daichi a hátamnál. Karjaimmal átfogtam a mellkasom, hogy takarjak valamit mikor felé fordultam.
                - De mit akarnak elérni azzal, hogy lemészárolják, az ártatlan embereket? –kérdeztem mert egyáltalán nem értettem az okát.
                - Még most sem látod Sheila? –nézett rám Daichi – Egy bitang erős hadsereget toboroz ellened. Érzi ő is, hogy te erősebb vagy s meg akar szabadulni tőled. Ha így hát így, de meg fog öletni mindenáron. Te túlságosan veszélyezteted a küldetését. – Daichi szavai bogarat ültettek a fülembe. A vámpír a kis faluban is azt mondta, hogy megfogunk mind halni, de akkor nem adtam túl nagy értelmet a szavainak.
                -Szóval akkor, jobb lenne elébe menni a dolgoknak. – Szólalt meg Robin is és járkálni kezdett fel s alá a nappaliba. Én még mindig az ajtóban álltam pedig már csípett a kosz ami rám ragadt és a ruhámat is a szemetesben tudtam volna mihamarabb de még várnom kell.
                - És mégis te ezt, hogy képzeled? – Kérdezte feldúltan anyám – Ketten ennyi vámpír ellen semmi esélyük hiába nagyon erősek.
                -Nem is arra gondoltam, hanem arra, hogy mi is össze verbuválhatnánk egy csapatot a legjobbakból, akkor már lenne esélyünk. Robin hevesen gesztikulált a kezeivel míg magyarázott. Látszott, hogy mennyire lázba jött a harc gondolatától. – Szolunk apának...
                -De hol van? -kérdeztem. Elszégyelltem magam, hogy mostanig eszembe sem jutott a hogyléte felől érdeklődni.
                -Át kellet menjen Amerikába, még akkor mikor téged elraboltak. Azóta én sem beszéltem vele. – mondta anyám.
                -Értem. -  válaszoltam. –Seiji és Kimiko nem tudnának még pár vadászt össze hozni? – Jutott eszembe a gerlepár.
                -De igen. – mondta Daichi, majd a homlokára csapott. –Hogy én mennyire eltunyultam az évek során. – nevette el magát zavartan, majd anyámat kikerülve a konyha ajtó mellől félre nyomott egy képet és megnyomott egy gombot amit addig a kép rejtett. Mi hárman csak bámultuk bambán, hogy mit csinál. Mikor észre vette zavartan elvigyorodott és megvakarta a tarkóját. – No, igen ezt elfelejtettem mondani. Sok fiatalt én tanítottam az évek során és mindegyiknek adtam egy karkötőt amelybe beépítettem egy kis kütyüt ami rezegni kezd, ha én megnyomom ezt a gombot. Ők tudni fogják, hogy szükség van rájuk és holnapra remélhetőleg már többen leszünk. – Tárta szét a karjait.
                - Az jó. – mondtam és elindultam, hogy végre letusolhassak. –Robin te kerítsd elő apát. Jó lenne, ha holnap estére legkésőbb ő is megérkezne... és jó lenne, ha magával hozná pár barátját Amerikából is. Ez más országokra is kiterjedhet.
                -Ok húgi. – hallottam a bátyám válaszát azzal már rohantam is a szobám felé.
                A fürdőbe érve nem bajlódtam a ruhák levetésével, letéptem magamról őket és beálltam a tusoló alá. A könnyeim alattomosan megindultak és  össze roskadtam a vízfüggöny alatt. A fájdalom olyan elemi erővel tört ki belőlem, hogy lehetetlen volt megállítani. Átkoztam magamban Kleon amiért ilyent tett. Annyi ártatlan ember életét áldozta fel célja eléréséhez, hogy még össze számolni sem lehetett, és mindezt miattam. Jól mondta a látomásban amit ott kint láttam, hogy ezt mind nekem köszönhetik az emberek. Ha meghaltak volna nem kellene félnem de át változtatta őket és ők bosszúért kiáltanak ártatlan életük elvétele miatt. Nem hibáztattam őket egyáltalán, s fájt, hogy most nem miattam fogják elveszíteni kárhozott életüket, hanem általam.