Epilógus. Fájdalmas út... a boldogság felé?

Sziasztok. Ez most ténylegesen az utolsó fejezet. Remélem kapok komenteket, nem úgy mint az előzőhöz. Remélem elnyeri tetszéseteket. Kellemes olvasást kívánok nektek. Puszi

               A gondolatnál is gyorsabban akartam szaladni, de mintha zsibbadtság költözött volna tagjaimba. A környezet összemosódott mellettem, ziháltam, pedig nem éreztem fáradságot. A félelem görcsbe rántotta a gyomrom. Féltem, hogy nem érek oda időbe. Féltem, hogy őt is elveszítem. Gombóc nőtt a torkomba, de nem adhattam át magam a fájdalomnak. Sietnem kellet. Nem késlekedhetek.  Nem akarom őt is elveszíteni, nem tudok tovább élni, ha ő már nem lesz. A lelkemnek már csak háromnegyede van meg, és az is csak azért, mert ő begyógyította valamennyire, ha elmegy, elveszek. Többé nem lesz okom talpra állni, és nem is leszek rá képes. Mintha ólomsúlyok lettek volna a lábaimon, bármennyire is gyorsítani akartam, nem tudtam.

                Két hete, miután a csatának vége lett, s bár veszteségekkel, de megnyertük, boldogságomat, Sheila hiánya akadályozta meg.  Hívtuk, nem válaszolt. Akkor reménykedtem, hogy csak egyedül szeretne maradni egy keveset, mert tudom, hogy mennyire utál gyilkolni, még ha ilyen férgeket is. Egész estig vártunk, majd Robinnal elindultunk megkeresni. Rossz elő érzetem volt, és bár próbáltam elnyomni, nem tudtam. A rettegés kezdett erőt venni rajtam. Robin egész a tengerpartig tudta követni az illatát, ott pedig eltűnt. Átúsztunk a túloldalra, de sehol semmi. Ekkor már teljesen biztos voltam benne, hogy hol van. Ugyanígy tűnt el Ayumi is annak idején, és csak akkor találtam meg, mikor már késő volt. Otthon, Kate a fákat, és a földet hívta segítségül, hogy megtalálja a lányát, de mintha nem is létezne.

                Két, nyomasztó, és félelmekkel teli hét után, reggel Kate sikítására szaladtunk ki a lakásból. A földön feküdt, és fetrengett a fájdalomtól. Hangosan sikított és zokogott. A lelkem össze szorult, fájdalma láttán, és minden reményem tova szállt. "Nem! Nem halhatott meg! Megígérte!"

Alaposan megráztam az aprócska nőt, mire kibökte, hogy Sheila valahol Szibériában van, a földön fekszik a saját vérében. Kezemet megfogta és a sajátjával együtt oda nyomta a földhöz. Megmutatta a pontos helyet, hogy keresés nélkül is oda találjak. Figyelmemet próbáltam a helyre terelni, és nem a lányra, féltem, hogy a fájdalmam leszorít. Felpattantam és elindultam. Még hallottam a távolban a helikopter rotorjának a felbőgését. Tudtam, hogy követni fognak. Talán két órája szaladhattam, mikor már csak hideg vett körül és hó. Minden erőmet bele adva rohantam, és csak akkor álltam meg mikor már ott voltam mellette.  Ruhája szét szakadva, mellkasából ömlött a vér, valami fekete méreggel vegyülve, szeméből patakzottak a könnyek.

                - Ne! Ne! Sheila ne! – kiáltottam, felkaptam a hóból,  és az ölembe vettem. Letérdeltem a földre, és gyengéden, óvatosan, mintha porcelánból lenne, végig simítottam az arcán. Istenem de gyönyörű volt. Még így, fájdalomtól eltorzult arccal is szép volt. Mintha szívembe ezer és ezer parázsló nyílvesszőt szúrtak volna, a bensőmet szétcincálta valami és úgy éreztem porrá válok. Felpattantam és futni kezdtem haza felé. Gyorsabb voltam a szélnél is, mert meg kellet mentenem őt. Ő volt az életem, a levegő, a víz, a vér, ami dobogásra késztette a szívemet. Ő volt minden ami körülvett engem, minden amiért érdemes volt létezni. Nem élhetek nélküle, nem doboghat a szívem, ha nincs kiért. ”Ó Sheila! Miért nem hagytad, hogy segítsek, miért kellet egyedül menj? Mihez kezdek nélküled?”

                Körülöttem a havat felváltotta a zöld erdőség és meghallottam a helikopter hangját is. Egy kisebb tisztásra értem, a helikopter pedig landolt. Kate ugrott ki  a gépből és felém tartott. Csend lett hirtelen és Robin meg Paul is rohantak a lányukhoz. Megkönnyebbülve sóhajtottak fel, mikor meghallották a gyenge szívdobogást, szerelmem mellkasa felől.

                - Szeretlek... Daichi – a gyenge hang vissza hozta belém az életet, de az ezt követő csend, szinte elvette az eszemet.

                - Nem! – kiáltottam fel. Kate kikapta a kezemből és a földre fektette. Egyik kezét a földre, a másikat Sheila sebére tette. Felvillant egy hófehér fény és Katen keresztül, mintha energia áramlott volna, kedvesem testébe.

                - Gyerünk, Kicsim! Nem adhatod fel! – hallottam meg Kate könyörgését. Csak most vettem észre, hogy térden állva várom a vissza  térését, és a remény ismét visszatért a lelkembe. „Nem veszíthetem el!” – visszhangzott a fejembe. És akkor meghallottuk. Gyenge volt és mintha kilométerekről hallatszott volna, de dobogott a szíve.

                Kate addig pumpálta bele az energiát míg a fekete méreg teljesen el tűnt, és a seb beforrt. Az ölembe vettem és mindannyian felszálltunk a gépre.

                Három hónap telt el. Sheila teste teljesen felépült, de mintha nem akarna vissza térni hozzánk. Olyan volt mintha aludt volna, csak ez nem volt elég nekem. Vártam, hogy meg csókolhassam, hogy elmerüljek ragyogó kék szemébe, hogy lássam mosolyogni. Mégis semmi nem történt a hosszú idő alatt. Gondolataimból a belépő Kate szakított ki.

                - Semmi változás? – kérdezte szomorúan, nemet intettem – Érdekes. – Oda lépett és megérintette a lánya homlokát és várt. Feszülten vártam, hogy mit akar. Szisszenve kapta el a kezét.

                - Mi az Kate? – kérdeztem, miután másodpercek után is csak állt, és bámulta szerelmem arcát.

                - Daichi! – kiáltott rám – mond neki, hogy szereted! Mond neki, hogy nem halt meg és várod vissza. – Fogta a kezem, erősen szorította és csillogó szemekkel nézett. Bólintottam beleegyezésem jelélül, ő pedig elhagyta a szobámat. Sheila felé fordultam, és megfogtam a kezét. Gyengéden simogattam, majd fölé emelkedtem, és ajkaira nyomtam az enyémet.

                - Szeretlek, kicsim – sóhajtottam. – Szeretlek és nem tudok élni, ha te nem! Gyere vissza hozzám, győzd le a halált, tudom, hogy képes vagy rá! Nem birok ki még egy napot a tekinteted, csókod, ölelésed nélkül. Kérlek nyisd ki a szemed! Könyörgök életem! Szükségem van rád! – Vártam hátha meg mozdul vagy valami más reakciót ad, de semmi. A kezét nem engedtem el, kinéztem az ablakon. Az egyetlen cseresznye fa, ami pont a szobám alatt volt, most kezdte hullatni a szirmait, április vége volt. Reggel kinyitottam az ablakot és most bódítóan ontotta kellemes édes illatát. Bárcsak ő is láthatná, milyen csoda szép, pont mint ő. Enyhe szorítást éreztem a kezemen. Meglepődve fordítottam fejem Sheila felé, és elmerültem a gyönyörűen csillogó szemében. Ajka apró mosolyra húzódott, már nem bírtam tovább. Éhes vadként csaptam le ajkaira, hogy végre, annyi idő után érezhessem puha, édes csókját.

                                                             VÉGE